Orvosi ajánlás

 

 

 

Az utóbbi 20 év mozgásszervi panaszok gyógyításában eltöltött tapasztalata alapján biztonsággal állítható, hogy a leggyakrabban előforduló mozgatórendszeri degeneratív panaszok – mint az idült derékfájdalmak, krónikus térd- és csípőártalmak, valamint számos gerincdeformitás – hátterében meghúzódó egyik legmeghatározóbb biomechanikai tényező a lábfejek nem szabályos, gyakran egyenetlen terheléséből fakad. Ennek oka sok esetben genetikai alapokkal is bír, de a sokszor évtizedeken át fenntartott kóros járásminta minden esetben a fájdalmak keletkezésének egyik fontos eleme.

Miért ennyire gyakoriak a lábfejdeformitások? Valószínűsíthető, hogy néhány évszázad alatt az emberiség genetikai állománya nem változott meg ilyen mértékben, a civilizációval járó életmódbeli változások azonban – mint az ülő, mozgásszegény életmód, a betonon, parkettán és egyéb kemény, ugyanakkor egyenletes felszíneken történő járás jelentős tényezőként hatnak szervezetünkre. Ezek mellett megjelentek az inkább esztétikai igényeket és trendeket kiszolgáló, ugyanakkor a láb természetes statikáját teljes mértékig figyelmen kívül hagyó lábbelik, melyek kemény, merev talpaikkal megakadályozták a járáskor természetes módon ívbe hajló, gördülést elősegítő lábfejmozgást, ugyanakkor a cipő orri részénél az ujjakat összepréselt állapotban tartják, ráadásul a sarkat gyakran természetellenes módon megemelik. Generációk töltöttek évtizedeket ilyen körülmények között.

Miért probléma az összepréselt ujjú, szűk cipő és a megemelt sarok?

Ha megnézzük a 4 lábon járó emlősállatok járását, szinte kivétel nélkül minden élőlény az előlábat használja mozgása során az elrugaszkodáskor. Elődeink a két lábra emelkedés során a sarokcsontot ugyan letették a földre, de ezzel az az alapvető biológiai igény nem szűnt meg, hogy az előláb – egészen pontosan az öregujj (nagylábujj) párna talajon megtámaszkodása a súlypont továbbítása közben pontosan történjen meg. Ennek maradványaként található meg az öregujj párna alatt az a két járulékos csontocska, amelyet szezámcsontoknak nevezünk és a pontos alátámasztást, illetve az elrugaszkodás közben történő pontos felszínre simulást segítik elő. Ha az öregujj nem tud megtámaszkodni, mert - akár külső talpélen járás, akár szűk cipő okozta deformitás miatt - elemelkedik a földtől -, akkor azért, hogy a legfontosabb támasztékunkat visszanyerhessük, a szervezet ezt mindenáron megpróbálja korrigálni. Akár úgy, hogy csupán a sarokcsontot, akár az egész alsó végtagot befele billenti, ezzel a nagylábujjpárnát nekinyomja a talajnak. Előbbi esetben lúdtalp vagy sarokcsontbillenés, utóbbiban egész végtagot érintő (térd és csípők) befele tendáló kompenzációk alakulnak ki. Bármilyen szintű is ez a kompenzatórikus mechanizmus, a medence és a rajta nyugvó gerincoszlop nem kap megfelelő alátámasztást az alsó végtagok felől, emiatt változatos degeneratív mozgásszervi panaszok alakulnak ki a kopásos ízületi ártalmaktól a gerinc sérvesedésig.

Az ún. barefoot (mezítlábas) cipők ezt az alapvető anatómiai igényt igyekeznek minél jobban kielégíteni. Ismérveik a következők:

  • Kellően szélesek, így nem szorítják össze elöl össze az ujjakat, ezzel lehetőséget teremtenek arra, hogy az ujjak kissé ’terpesztve’ rásimuljanak a talajra, hogy az öregujjpárna kellően alátámasztást kaphasson az elrugaszkodás során.
  • Elég vékony talpúak ahhoz, hogy a lábfej ne merev módon, csupán a lábujjaknál megtörve mozogjon, hanem gördülés során egész hosszában meg tudjon hajolni.
  • Nem emelik meg a sarokcsontot, hogy a nagylábujjat letenni igyekvő lábfej csavarodás kellőképpen működhessen. Ez azt jelenti, hogy a cipők ’dropja’, vagyis az a milliméterben kifejezett magasság, amennyivel a sarokcsont magasabban áll, mint az előláb, közelít a nullához. Ez az ún. ’zero-drop’.
  • Nem használnak boltozat-emelőket, ami a természetes lábfej ’lengéscsillapító’ funkcióját elmerevítené.

A fő ellenérvek ezen irányelvek ellen többek között abból fakadnak, hogy a már kialakult lábdeformitások, mint pl. a szétnyúlt szalagok, vagy a visszafejlődött lábfejizomzat nem szükségszerűen javulnak meg automatikusan attól, ha természetes módon járunk, sőt esetenként rosszabbodás is megfigyelhető. Az is gyakori ellenérv, hogy a lúdtalpasok gyakran panaszkodnak derékfájásra és gyakran csípő – és térdkopásos panaszokról számolnak be, melyek lúdtalpbetét viselésére javulnak. Az azonban nem bizonyított, hogy valóban a lábdeformitás okozza ezeket a panaszokat. Klinikai tapasztalatom az, hogy inkább mellérendelt viszonyról van szó: vagyis ugyanaz a probléma okoz lúdtalpat és súlyosabb deformitást, mint ami derékfájdalmat, vagy térdkopást is. Ilyen esetekben az előláb és a sarokcsont feltámasztásának kisfokú javítása, - ami nem a boltívek korrigálást jelenti -, mindkét panasztípuson egyszerre tud segíteni. Ezzel szemben gyakori tapasztalatunk az, hogy a belső talpélnél, vagy a sarokcsonton túlemelt, túltámasztott cipő vagy betét hosszútávú panaszokat okoz a derék- vagy csípőtájakon, még akkor is, ha az adott lábbeli a talpnak egyébként kényelmes. Elhangzik az az érv is, hogy ha nem fogja eléggé a cipő a sarkokat, akkor fáradtság, vagy fájdalom jelentkezik az adott cipő hordásakor lábfejben, vagy deréktájon. Ez valóban gyakori, és panaszként is sokszor találkozunk vele - de nem szabad elfelejteni, hogy egy nem alátámasztott cipő hordása nem jelenti automatikusan a helyes járás gyakorlását. Tehát ilyen esetben is sokkal inkább egy rögzült mozgásminta okoz panaszokat, ami már csak egy mindenhol támasztó cipővel képes funkcióban maradni. Ugyanez a tapasztalatom akkor is, amikor pacienseink a barefoot cipők túl vékony talpára panaszkodnak, ami pl. betonon futáskor kényelmetlen. A helyes járás elsajátításával ezek a tünetek csökkenni szoktak, szem előtt tartva azt a tényt, hogy amikor lábfejünk anatómiája a törzsfejlődés során formálódott, nem léteztek betonozott utcák és parkettás lakások. 

Tapasztalataink alapján összefoglalva azt lehet mondani, hogy a barefoot technológia a természetes anatómiai alapú járást nagymértékben elő tudja segíteni. Ehhez gyakran egy tanulási folyamatnak is társulnia kell, mert attól, mert mezítlábas cipőt hordunk, még nem fogunk automatikusan mezítlábas módon járni. Ezen átmeneti igényeket szolgálják ki az átmeneti cipők (transition shoes), amelyek segítenek hozzászokni a természetes járáshoz, miközben - ha még csökkent mértékben is ugyan - de adnak támaszokat a lábfejnek, a hagyományos cipőkhöz hasonlóan.

És fontos azt is tudni, hogy vannak olyan esetek, amikor a barefoot cipő viselése már egyáltalán nem válik be, mert már sok vissza nem fordítható károsodás keletkezett a lábfej- alsóvégtag anatómiájában és dinamikájában, akár genetikai okból, akár azért, mert a   szervezet már évtizedek alatt alkalmazkodott a helytelen mozgáshoz és cipők viseléséhez.  Ebben az esetben is a mezítlábas cipők gyakran jobb alapot képeznek egy talpi minimálkorrekcióhoz, szemben az eleve túltámasztott cipőkkel, mert gyakran azok annyira túl vannak emelve, hogy ahhoz, hogy a mozgásszervi tünetek csökkenhessenek, gyakran a talpukból is le kell csiszolni.

Meggondolva azt, hogy nyáron, vagy otthonukban mennyien szeretnek mezítláb lenni, és ezt a természetes és magától értetődő igényt átélni, nem ördögtől való az az gondolat, hogy ezt az élményt megadhassuk szervezetünknek a mindennapok során. Tapasztalataink alapján a mezítlábas cipők hordása képezi az egyetlen létező alternatívát erre.